Eljutott arra a szintre a nemzetközi fegyverkezés, hogy az úgynevezett középhatalmak is rendelkeznek már akkora fegyveres erővel és katonai potenciállal, hogy képesek ellenállni a nagy szuperhatalmaknak. Ebbe a körbe tartozik például Ukrajna, mellyel 4 éve nem bír Oroszország és Irán is, mely egy kerek hónapja dacol az Egyesült Államokkal (és bizony még nagyon messze van a háború vége, ha Irán megadására várnak Washingtonban).
Ugyancsak feladná a leckét bármelyik szuperhatalomnak (Kínának, Oroszországnal és az USA-nak is) például Törökország, Egyiptom, Vietnam, Thaiföld illetve a már említett Irán és Ukrajna mellet még jónéhány állam. Ezeknek az országoknak az esetében a többnyire 40-50 millió feletti lakosságszámhoz sajátos földrajzi viszonyok és több fegyvernemben is ütőképes haderő társul (Irán esetében ez a kiemelt fegyvernem a rakéta-állomány). Kialakult tehát a Föld 200 országa esetében egy háromosztatú szedimentáció: vannak szuperhatalmak (atomfegyver arzenállal és gigantikus méretű haderővel), vannak középhatalmak (melyek úgy néz ki, hogy képesek dacolni az előző csoport országaival) és vannak a kis államok, melyek nagyobb katonai szövetségek védelmére szorulnak (mint hazánk is).
Ez az új biztonságpolitikai és katonai világrend azonban csak tovább erősíti és gyorsítja a nemzetközi polarizációt, azaz a két nagy katonai táborra bomlás folyamatát. A középhatalmak egyre jobban felértékelődnek - ahogyan bizonyítani tudják katonai erejüket - és a szuperhatalmak egyre több energiát fektetnek abba, hogy ezeket magukhoz tudják csatolni (saját táborukba vonzani).
Már jelenleg is nagyon jól látszódik az ázsiai vagy keleti hatalmi szövetség Kína, Oroszország, Észak-Korea, Irán vezetésével, melyhez szimpatizánsokként kötődnek a BRICS államok fennmaradó tagjai illetve a Sanghaji Együttműködés országai. A másik oldalon ott a NATO, ám itt egy szakadás előjelei látszódnak az USA esetleges kiválásával így igazából csak az európai NATO tekinthető a későbbiekben egységes pólusnak. Így viszont már nagyon kiegyenlített a helyzet az USA, az Ázsiai Szövetség és az európai NATO között, ami tovább értékeli még magasabb szintre a középhatalmakat. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezek az országok kihez kötődnek majd egy globális katonai válság esetében.
A jelenleg kialakult két jelentős háború (az ukrajnai és az iráni) végkimenetele is erősen kérdéses. Mindkét esetben ugyanis sokkal valószínűbb a "befagyott háborús konfliktus" helyzet kialakulása mint a szuperhatalmak egyértelmű győzelme.
Iránban majdnem 100 millió ember él, jelentősek az energetikai erőforrásaik, hatalmas a drón és rakéta-tartalékuk és mindezeken túlmenően óriási területről beszélünk melyben 3 Franciaország is elfér (vagy két és fél Ukrajna) hatalmas hegyekkel, sivatagokkal (vagyis valódi lázalom szárazföldi támadóerők számára). Donald Trump nagyon elszámította tehát magát azzal, hogy megtámadta Iránt és gyors győzelmmel hitegette az amerikaiakat. Hasonlóan számította el magát Vlagyimir Putyin is Ukrajnával kapcsolatban. Mindkét nagy autokrata vezető (Trump és Putyin) egy arcvesztés nélküli győzelemben reménykedhet, de aligha valószínű, hogy megkapják.
